A mai sarló mezőgazdasági kéziszerszám, amely egy íves fémpengéből és a hozzá kapcsolódó egyenes fanyélből áll. Az ősember egyik legelső szerszáma volt, és formája mindmáig alig változott. Több természethitben azélet és a halál jelképe; a termékenységi kultuszokban az isten sarlóval választotta el egymástól az eget és a földet. Alakja a fogyó hold alakját utánozza, szimbolikus jelentése az idő hatalma az ember felett. Rituális szerepe is nagyon fontos, így például a kelta druidák arany sarlóval vágták le a halhatatlanság növényét, a fagyöngyöt, aminek nedvét a megtermékenyítő férfimaggal azonosították. A magyar állami jelképekben, a címerekben is gyakran szerepel.^[1] A mezőgazdaságban a szántóföldi növénytermesztés egyik hagyományos, a kasza, illetve a gépi aratás elterjedéséig a gabonabetakarítására általánosan használt eszközeként tartják számon.

 A sarló egyidős a termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben több funkciója volt. Első ismert formája a horgas sarló, aminek görbe pengéje egyenes nyakkal kapcsolódott a nyélhez. Ezzel még egyaránt vágtak füvet, gazt, nádat, ágakat. A fogazott és sima élű változat a szerepek differenciálódásával gyorsan különvált.

§                     A kőkorban az egy darabból hasított, lapos kősarlók mellett szétrepesztett ágak vagy szarvak hézagaiba rögzített apró kovakőszilánkokkalfűrészfogas sarlókat is készítettek.

§                     A bronzkor sarlói is inkább simák voltak, de a fogazottak sem tűntek el.

§                     A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima részben az aratástól eltérő funkcióba húzódott vissza egészen addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével az egészen finom pengék ára is le nem csökkent.

§                     A 17–18. században Ausztriában elkezdték a sarlók tömeggyártását – ide értve a sima élű, vékony pengéjű sarlókat is. Ezek a sima élű sarlók a 18. századtól, a nyugati országhatártól kelet felé terjedtek el hazánkban. Ezek a könnyű és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és emiatt az ország nyugati felében már a kasza elterjedése előtt átvették a fogazottak szerepét.

A specializálódás döntő lépése az volt, amikor a kelta korban, a vaskor elején a sarló nyelét a penge ívének folytatása helyett derékszögben visszatörték: ez tehette lehetővé az addigi vágás helyett a fogas sarló fűrészelő hátrahúzását. Ezt az tette szükségessé, hogy a szemtermesztés minden korábbinál fejlettebb szintet ért el. Ekkor alakult ki az új, úgynevezett ívsarló, aminek legkorábbi példányai a Kárpát-medencében és az Alpokban, a keltaleletekből kerültek elő. Ezt a típust terjesztették el szerte a birodalomban a rómaiak.

A magyarok már jóval a Kárpát-medencébe érkezésük előtt ismerték a sarlót, méghozzá nemcsak a horgast, hanem a fejlettebb ívsarlót is. Valószínű, hogy az ívsarlót nevezték először sarlónak – nyelvünkben ez a szó török eredetű. A korábbi sarlóformák sem tűntek el, hanem a durvább növényzet (gaz, bozót, nád) vágóeszközeivé váltak (és közben tovább specializálódtak. Az ívsarló átvétele után alakult ki a horgas sarlóból a rövid kasza is, amit a mai hosszú kaszák elődjeként a fű vágására használtak.^[2]

A feudális gazdálkodás alapvető arató eszközei szerte Európában az ívsarló fogazott változatai voltak. A fogazott sarló a kis jobbágygazdaságok tipikus arató szerszáma, amivel szinte minden szem gabonát meg tudtak menteni. Éppen ezért addig maradt domináns, amíg a hozamok növekedésével gazdaságosabbá nem váltak a termelékenyebb:

§                     Nyugat-Európában a 14. században kezdte felváltani a sarlót a horgas sarlóból alakult speciális rövid nyelű aratókasza, aSichte;

§                     a 15. századtól használják hazánk központi gabonatermelő körzeteiben a sarló helyett az addig fű vágására használtkaszát. Bár kaszával jóval termelékenyebb lett az aratás, a sarló (a kisebb szemveszteség miatt) főleg az elmaradott, periférikus területeken szívósan tartotta magát. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette.

Mivel használata az aratáshoz kapcsolódik, egyházi ünnep nevébe is belefoglalták a nevet. A Sarlós Boldogasszony mai keresztény ünnepe pogány eredetű, eredetileg a betakarítás, a nyári munkálatok napja volt.^[3] Az Északi Korona csillagképetnépiesen Sarlónak, Sarlós csillagnak, Sarló csillagnak is hívják.

A búza (Triticum) a perjefélék (Poaceae) családjába tartozónövénynemzetség, mely a búzafajok és fajták változatos éghajlati igénye és jó alkalmazkodóképessége, miatt széles körben elterjedt.

A föld egyik legnagyobb területen előforduló gabonája, a sivatagok és asarkvidékek kivételével szinte mindenütt termesztik. A népélelmezésben elfoglalt szerepével kiemelkedik a többiek közül. Kenyérgabona szerepén túl sokrétű felhasználás jellemzi, hiszen gazdag abraktakarmány, szalmája értékes alomanyag, és különböző részei ipari alapanyagként is felhasználhatóak.

A kenyér és só az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbólumai. Sok népnél szokás kenyérrel és sóval köszönteni a vendéget. Aki kenyeret és sót ajándékoz valakinek, az óvni akarja a másik embert a szerencsétlenségtől és a gonosz betegségektől.

Magyarországon a kenyér mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló és biztosító alapvető táplálék, általában valaminek a kezdetekor kap szerepet, amikor jellemző a jövőbeli célok mágikus biztosítása. Elterjedt népszokás az új házba vitt kenyér és só, amely a háziak jólétét biztosítja vagy azt szimbolizálja.

Az esküvő után az ifjú párt kenyérrel és sóval kínálják, amiből mindketten esznek egy-egy falatot annak jeléül, hogy együtt osztoznak az élet javain és mindig legyen bőven mit enniük és ne hiányozzon házasságuk napjaiból az élet sója sem.

A Mindenszenteket követő hajnalon a halottak napjára ébredünk. Sok helyen hagyomány ilyenkor, hogy a halottak hazalátogatnak és ezért sok helyen megterítenek nekik, kenyérrel, sóval és vízzel várják őket.